Még a 90-es években találkoztam először ezzel a szatirikus, humoros fantasy világgal, ám akkor még nem a regényekkel, hanem annak kalandjáték verziójához volt szerencsém. Hogy ki is ez a Rincewind (továbbiakban a magyar fordítás szerint Széltoló), és honnan szerezte százlábú poggyászát, azt csak nemrég tudtam meg, mikor elolvastam Terry Pratchett óriási regényfolyamának első két kötetét.

A mágia színe

Az 1992-es Pendragon kiadást sikerült beszereznem, ahol a szemfüleseknek feltűnik, hogy a borító  tulajdonképpen a második rész borítója, s, ezen tévedést orvoslandó (vagy a félreválasztott borítók sorozatát bÅ‘vítendÅ‘), a második epizód egyszerűen az elsőét öltötte magára. Ez csak azért rossz, mert ha az ember olvasás közben próbálja azonosítani a borítón lévÅ‘ figurákat, bizony könnyen összezavarodhat.



Nos, Pratchett nem bánik velünk kesztyűs kézzel az elején, mindjárt a történet közepén kezd, hogy majd elmeséltesse a sztori elejét. Ugyanakkor a "földalatti lények visszavert hangjával" végleg megkérdőjelezteti szegény olvasót, hogy "most akkor mi van?" :)
Tessék megnyugodni, mindenre választ kapunk! Előbb vagy utóbb...

A kötet első két oldalából kiderül, hogy ez bizony nem egy megszokott középkort idéző lagymatag anyag, ugyanis a világot, ami természetesen egy korong, egy csillagászati méretű teknős tartja a hátán, hovatovább, négy gigantikus elefánt ékelődik páncélja és a Korong közé.
Ebben a világban létezik egy nyolcadik szín, az oktarin, és a nyolcas számot nem túl szerencsés kimondani...



A regény központi figurája tehát Széltoló, a "varázsló", aki történetesen egyetlen varázsigét sem tud, ugyanis korábban, a Láthatatlan Egyetemen beköltözött a fejébe egy hatalmas erejű varázslat, egyenesen a Teremtő könyvéből, az Oktávóból, mely azóta sem enged be oda konkurenciát.

Széltolóról -sőt, hamarosan az egész varázslótársadalomról- kiredül, hogy nem éppenséggel a mesékből jól ismert jóravaló bölcsek, hanem aljas, magának való, kapzsi népség, akik csak azt várják, mikor fordít nekik hátat egy magasabb szintű varázsló, hogy aztán némi fortéllyal (mondjuk hidegvérű gyilkosság) a helyébe léphessenek.



De nem csak ez a furcsaság ebben a világban. Hamarosan felüti a fejét egy félelmetes jelenség, ami még a Korong legendás ikervárosának Ankh-Morpork lakóinak is félelmetesen új: A turista.

Bár Kétvirág nem ferde-, hanem négyszemű, nagyban hasonlít Földi társaira. "Fényképezőgéppel" jár, melyben technika híján egy kis manó festi meg picike ecsettel a picike képeket, és gorombán kiszól, ha elfogyott a kékje. Kétvirág kétkézzel szórja a pénzt, ugyanis fogalma sincs a helyi váltó értékéről, és arról, hogy egy-egy sörért a kocsma árát fizeti ki. Na persze egy csalóktól, kalózoktól, gyilkosoktól, rablóktól és Széltolótól (!) hemzsegő városban ez hamar feltűnést kelt, és bajba sodorja a bolondos utazót.

(Megjegyzés: Kétvirág valójában nem négyszemű, csupán szemüveges. Legalábis Pratchett ezt akarta írni a kifejezéssel, a borítófestő Kirby viszont szabályosan 4 szemet festett neki.)



A baj már ott kezdődik, hogy felkéri Széltolót, vezesse körbe a környéken, s ezért előre kifizet neki négynapi bért. Miután a lóhalálában távozó és a temérdek aranyból új élet kezdésének tervét szövögető Széltolót mérföldekkel arrébb elfogják, Ankh Morpork patríciusa megkéri (halálosan megfenyegeti), hogy többet ilyen ne történjen, mert nem szeretne diplomáciai bonyodalmat a dologból.



És ezután kezdetét veszi a nagy kalandozás, melynek nyomában kő kövön nem marad. S, mivel Kétvirág bevezeti a város lakóit a biztosítási kártérítés fogalmába, a város természetesen még aznap este agyagig leég... (ezt nevezik a helyiek biztos-irtásnak...)

No, a regény tulajdonképpen négy elkülöníthető kalandra oszlik. Mindig új balhéba keverednek, új szereplők jönnek, aztán mennek, és végül több-kevesebb siekrrel hőseink megússzák a halálos veszélyeket. Melyet Kétvirág -mondani sem kell- kisgyermeki lelkesedéssel fogad, Széltoló pedig arra fogad, hogy a legközelebbit már tuti nem élik túl.

Olyannyira nyomában van a halál, hogy tulajdonképpen rendszeresen összefut vele. Könnyen megismerhető fekete csuhájáról, fényes kaszájáról, csontos arcáról, és mély NAGYBETŰS hangjáról.



A kalandozások során megismerjük Ankh-Morpork sikátorait (míg szét nem égnek, ugye), majd találkozhatunk egy fákban lakó népséggel, és Hrun a barbárral is, aki az ostoba izomkoloszus kalandor tökéletes iskolapéldája. Utána megismerhetjük a világ sárkányait, amik ugyan nem léteznek, de mégis. Végül pedig eljutunk a világ, vagyis a Korong végére.

Pratchett annyira szerepjáték-paródiát ír még, hogy a szereplők hallják a dobókockák suhogását, koccanását egy-egy vészhelyzet leküzdése közben. Szerencsére van aki vigyáz rájuk odafönt...

Adós vagyok még a harmadik főszereplő bemutatásával is. A Poggyászéval. Ez Kétvirág, tudákos körtefából készült tengerészládikája... A becézés talán túlzó, ugyanis ez egy önálló életet élő láda. Nincs szeme, de figyel. Érzed a zsigereidben, és ha megharaxik rád, akkor futás, mert szeme ugyan nincs, de szája az van, nem is kicsi. Ez bizony maga a fedele, mely ha lecsap és te benne vagy, ki tudja hová kerülsz, mert bizony sokan elvesztek már ebben a feneketlen dimenzióban.



Itt megjegyzem halkan, hogy film is készült már az első történetből (aminek nevezhetjük az első két kötetet szerintem). Ennek egyelőre a trailerét láttam. Sean Austin talán jó választás Kétvirágnak, bár bemutató alapján nem győzött meg, ahogyan a film sem. Széltoló pedig nagyon nem volt széltolós. Nem tudom, merjem-e valaha is megtekinteni az alkotást... ha majd merem, elmesélem...)



A videójátékokról pedig annyit, hogy eddig négy játék készült. Az első még 1986-ban, a Commodore korában jelent meg, majd 1995-ben jött ki az általam is emlegetett kiadás, mely a The Trouble With Dragons alcímmel rendelkezik, és remek point n' click típusú kalandjáték. Ennek volt a folytatása a Discworld II.:Missing Presumed...!? (alternatív nevén Mortality Bytes!), mely az elsőhöz hasonló, némileg letisztultabb, rajzfilmesebb grafikával rendelkezik. Majd 1999-ben látott napvilágot (vagy holdvilágot) a Discworld Noir, mely a Korongvilágot ötvözi a film-noir detektíves hangulattal.


Discworld Noir

Mint említettem, a játékot ismertem meg legelőször, így Széltoló ábrázázatát is az ott látottak szerint képzeltem el nagyjából. Ehhez képest, Josh Kirby zseniális, egyedi stílusú borítófestményein valahogy minden szuper, kivéve főhősünk fizimiskáját. Itt csu-húnya, vén, bozontos, és olyan görbe és hegyes az orra, mint egy kifejlett velociraptor karma.
Pedig szerintem Széltoló sokkal fiatalabb, és feleennyire ronda. Mint például a képregényfeldolgozásban. Ott talán túlságosan is normális. A játékban meg karikaturisztikus. A filmben pedig ugyancsak túl öreg, és nem az a karakter akit Rincewindnek tudnék elképzelni. Na de ez végtére is egy regény, mindenki úgy képzeli el a szereplőket, ahogy szeretné.
Lássuk:

Rincwind a'la Josh Kirby (A bűbájos bajok borítójáról)

Rincevind az "első" játékból ami a második. :)

Rincewind a Discworld2 játékból


Rincewind a képregényben

Rincewind a filmből (David Jason)

Nos, visszatérve, az első kötet olvasásakor sokszor az volt az érzésem, hogy Pratchett nem tervezett egy végeláthatatlan folyamot még (jelenleg 38 Korongvilág regény lézetik!), csupán egy fantasy-paródiát akart. Nem mindig olyan könnyű olvasmány, és ez az őrült, de szerethető csapongásai miatt van. Hadd emeljek ki egy részletet a regényből, mikor Széltolóék egyik pillanatról a másikra átkerülnek egy másik -számunkra egészen ismerős- univerzumba:

"Paradoxonfodrozódások terjedtek szét az ok-okozati viszony tengerén.
Talán a legfontosabb, amit észben kell tartania bárkinek, aki a multiverzum végösszességén kívül van, az, hogy noha a varázsló és a turista csak nemrég jelentek meg egy repülőgép fedélzetén, ugyanakkor a dolgok természetes rendje szerint utaztak is azon gépen. Azaz: míg igaz az, hogy csak most jelentek meg ebben a bizonyos dimenzióhalmazban, az is igaz, hogy benne éltek mindvégig. Ez az a pont, amikor az értelem feladja, és esdekelni kezd egy pofa italért.
A lényeg az, hogy néhány kvintillió atom egyszerűen anyagiasul (bár az is lehet, hogy nem – lásd lentebb) egy világegyetemben, ahol, szigorúan véve, nem lett volna szabad nekik. Az ilyesmi következménye rendszerint irdatlan robbanás. Azonban, mivel az univerzumok meglehetősen rugalmas rendszerek, ez az adott világegyetem azzal menekedett meg. hogy visszagöngyölítette a téridő folyamatosságát egy olyan pontig, ahol a többletatomokat biztonságosan be tudta fogadni, majd gyorsan ismét visszatekercselt ahhoz a tűzfénykörhöz, amelyet jobb szó híján lakosai Jelennek szoktak nevezni. Ez persze megváltoztatta a történelmet – valamivel kevesebb háború volt, néhánnyal több dinoszaurusz, és így tovább –, de egészében véve ez a kis közjáték feltűnő csöndben zajlott le."

Satöbbi, satöbbi, satöbbi... :) Na ezeket az őrült filozofálásokat nem kell túl komolyan vennünk, végtére is ez egy kacsalábonforgó mese, s, szerencsére szórakoztató a javából.

Végül arra is választ kapunk, hogy mi is az a földalatti lények visszavert hangja. garantáltan fájdalmas... de nincs az a hegyi istenség, hogy azt most eláruljam! :) Tessék elolvasni!



Sajnos a magyar kiadások közül a legtöbb szinte beszerezhetetlen. De jó hír, hogy a Delta Vision kiadó hamarosan újranyomja a szóban forgó köteteket (Az Egyenjogú Rítusokkal kezdve). A Mágia Színe és Mágia Fénye kötetek pedig elérhetőek hangoskönyv formátumban is a zseniális Rudolf Péter előadásában. Reméljük lesz több is belőle!

Én pedig hamarosan folytatom a második kötettel.





R

• Pilcz Roland | Címkék: discworld, fantasy, kalandjáték, képregény, korongvilág, mágia fénye, mágia színe, rincewind, széltoló, terry pratchett